Időről időre erőteljes késztetést érzek arra, hogy bizonyos hidakat, kapcsolatokat felégessek magam mögött menthetetlenül és visszafordíthatatlanul. És ilyenkor bántok. Nem azért bántok, mert akarok, hanem azért, mert vannak dolgok, amik zavarnak, fájnak, de valahogy úgy érzem, hogy nem mondhatom el, nem kommunikálhatom őket és olyanná válnak, mint egy ottmaradt tüske, és szúr, zavar, néha pedig kifejezetten fáj. És ilyenkor bántok. Van, amikor akkor bántok, amikor a másik a legsebezhetőbb, és ezzel robbannak a hidak, és összedőlnek.
Sajnálom. Tényleg. Mégis azt érzem, hogy robbantanom kell, és néha rosszindulatú megjegyzéseket kell tennem.