2009. szeptember 26.

Róma

szépen átalakult ez a blog egy ritkán írós, nyavalygós, dühöngős bloggá.
pedig inkább a szép dolgokat kellene megosztani. a kedves mosolyt, a szép napsütést, az ölelést, a boldogságot.
nem tudom, hogy Róma energetikája olyan, hogy az ember leginkább gyónna, vagy az ott élő emberek, tettek sugározzák ezt magukból, de négy éjszakán keresztül rémálmaim voltak, és sokszor eszembe jutott Anglia, az angliai olaszok, Vincenzo, a volt főnököm, az ott elkövetett nem-igazán jófej cselekedetek, tettek, és rájöttem, hogy egyáltalán nem tiszta a lelkiismeretem ezekkel kapcsolatban.
Lehetett volna másként. Viselkedhettem volna másként. Viszonyulhattam volna másképpen a dolgokhoz, az emberekhez, a szituációkhoz.
Furcsa érzés visszatekinteni.
Az is furcsa, hogy az ember a saját maga által elítélt cselekedetek emlékét mennyire el akarja nyomni, eltüntetni, kitörölni, mintha az meg sem történt volna. Pedig megtörtént.
És az ember ilyenkor nem büszke magára. :D
Mindent együttvéve persze Róma szép volt.
Imádtam a kedvesemmel sétálni a romok között, a Szent Péter bazilikában, figyelni a pápák világi túlkapásait, a túldíszített épületeket, alig-megmaradt falak romjait, az örök és bűnös város múltját és jelenét. Elgondolkodni a hely energiáján, ahol több, mint kétezer évvel ezelőtt egy hatalmas város-organizmus lüktetett és élte mindennapjait. Kétezer év számomra ésszel megfoghatatlan, mégis ... ahogy nézi az ember a romokat, az épületeket, a márványoszlopokat, a díszítéseket ... nem is tűnik olyan távolinak. Sokat nem változtunk, nem változtattunk mi európaiak. A művészet, az építészet időről időre visszanyúlik oda, ahol ezek a tógás emberek alkottak.
Furcsa. Ez itt az európai kultúránk egyik alapja. Egy szelet, és úgy tűnik araszolva haladás. ... talán előre.