És mint ég felé hulló esőcsepp lettem újra a boldogság része.

Párpercnyi csend a Paradicsomban

... Ülünk és beszélgetünk. Látom, hogy feszeng. Néha jobbra sandít. Félig figyel csak. Elmegyek WC-re.
"Jó, addig én megfejtem ezt a szórólapot." mondja.
Visszajövök, szórólap tüntetőleg a kezében, felemelve, szinte álarcként, de mögötte jobbra sandít. Megértem. Felmerül az érzés ... elmegy. ... A fejemben megjelenik a mondat: "Ez itt a félelem." Üdvözöllek ismét ebben a sötétszürke, tejszerű ködben. Legbelül mély levegőt veszek. Csak egy pillanatnyi időt még! Most kéne nem kapkodni, semmit nem tenni, nem venni észre, csak csendben maradni és folytatni ... tovább, ahogy eddig, de nem megy. A fonal elpattant és vadul ficánkol. Próbálom elkapni, megfogni, megérinteni, de nem sikerül. Levegőt markolok. Egymás után sokszor. Lassan jön a pánik, a kétség, a tengernyi kérdés a fejemben, hogy mit tegyek, de minden kérdésem egy csukott ajtóról pattan vissza. Mostmár nem beszél. Hibásnak érzi magát, máshol jár, nem rám figyel. Én sem beszélek. Rájövök, hogy azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki, én sem szívesen válaszolok. Zárt ajtók, titkolt világok fekszenek egymás mellett.
Még van megszokásból szeretlek, ami lehet, hogy holnap reggelre megtelik ismét érzéssel, de félek, hogy nem. Sötétszürke, tejszerű köd. Talán ha kisütne a nap egy kicsit, meglátnám az ösvényt.

Pici apátia, pici depresszió, pici önmarcangolás, sok munka. Ma ilyen az életem.
Tegnap pedig kaptam lepkés búvárzsebkönyvet, meg lepkét, meg CD-t, és mindezek tetejébe ébren megvárást és isteni salátát. Jaj de jó volt!

Mondok jobbat: rohanás az életem.
Viszont boldog vagyok. Nagyon. És ez elviselhetővé tesz minden rosszat.
Milyen régóta várok már erre!

hát messze nem nyugis most az életem.

A Mindenszentek tejutat rajzolt ma a temetőkbe.

Szerető szavakba burkolózom, mint puha, meleg paplanba.

Élete összes megvetését hányta rám végül egy mondatban mielőtt elindultak, és ezért utálom. Azt már nem is ordítottam bele az arcába, hogy valószínűleg ez a kioktató megvetés volt az, ami a tőle és kedvesétől évekre eltávolított bármennyire is szívbéli jóbarátom volt a párja. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit vár el. Sem most, sem akkor. Talán négykézláb csúszva kellene a földre roskadnom, hogy "Megbántam minden bűnömet, ó isten X, köszönöm, hogy végre megvilágosítottál?". De hiába adok neki igazat, hiába mondom el, hogy szerintem az életem miért zajlik úgy, ahogy zajlik, megértést nem kapok, csak saját véleményt, de azt arcba tolva ezerrel, ezerszer ismételve a végtelenségig, ha pedig ellent mondok, akkor szintén. Nem értem, hogy milyen reakciót vár, hogy végre abbahagyja, ezért csak az van, hogy közben és utána azt a varázsmondatot kántálom magamban, hogy "Broááááffff, takarodjazéletembőlsohatöbbénemakarlaklátni" amikor pedig nem látom, akkor megtűröm a lényét, mert a párjával imádtam pl. éjjelente verset olvasva elaludni és bármennyire is hiányzik ez a barátság az életemből, EZT nem kívánom átélni többször. Soha.