Fogyóhold

Tegnap este 10-kor még akkora volt a hold, hogy betöltötte az Akácfa utcát teljes szélességében. Persze a corvin tetőn állva már "kivont kétforintos" nagyságúvá zsugorodott. Ilyen ez a fogyóhold!

Régi barátság

Tegnap elmentünk inni párat és beszélgettünk. A magánéletemről kérdezett. Aztán megkérdezte, hogy mikor hagytam abba a keresést. Meg azt, hogy kit hívok fel, ha szar. És mondtam neki, hogy senkit. És azt mondta, hogy sokat vesztettem a régi magamból azalatt a tíz év alatt, amíg nem talákoztunk, és néha szerettel fűszerezett szánalommal nézett rám, néha sajnálattal vegyes szörnyülködéssel, néha pedig csak szeretettel. Én pedig nem állhattam a tekintetét. Nehéz szembenézni néha azzal ami van. Néha jobb inkább elmenekülni. És ő mégcsak nem is tudja, hogy olyan sokat nem is változtam, csak belátott egy olyan kis sarokba, ahol a titkokat tartom és fenntartom CSAK saját magamnak. A végeredmény mégis csak egy mindenttudó belső mosoly, mert tudom, hogy mindenkinek van egy sarka, ahová a csalódásokat és a rossz emlékeket rakja halomba,és kerüli, hogy lámpát vagy gyertyát kelljen odarakni, és hogy mégegyszer szembe kelljen néznie azokkal a kellemetlen dolgokkal, amiket saját magának gyártott avval, hogy belement egy szituációba vagy éppen nem. Persze amikor az ember rendet rak, akkor néha kell szortírozni ott is, átnézni milyen dolgok, történetek is laknak ott, és ilyenkor előfordul, hogy mosolyra húzódik a száj vagy megszületik a beismerés, hogy "Milyen hülye is voltam!" és akkor a sarokból a világosba kerülnek a dolgok, megbékélünk velük és fel lehet rakni a polcra és békével nézni velük szembe akár minden nap. És talán egyszer ... valamikor leszek olyan bátor is, hogy a szeretettel fűszerezett szánalommal teli tekintettel is szembe tudjak nézni, és ne az jusson az eszembe, hogy ez elől elmenekülnék, vagy legszívesebben visszavágjak, hogy "Miért, neked sosem voltak rossz időszakaid az életben?" ... Csak a tüzes szemeit ne látnám most magam előtt! Basszus.

You can run, but ...

Ma felhívott egy kedves hölgy egy ügyvédi irodából azzal, hogy biztosan elköltöztem, mert a levelek, amiket küldözgetnek nekem rendszeresen visszamennek hozzájuk.
"Elnézést, nem értem. Tudtommal nincsen semmilyen folyamatban lévő ügyem. Miről van szó pontosan? És honnan tudja a telefonszámomat?"
"A telefonkönyvből, és két 2004-es BKV pótdíjról van szó."
"Ööööö ..." Katt.

U.i.: Csak én lehetek olyan balek, hogy beikszelem a telefonkönyvben való megjelenést szerződéskötéskor.

Amíg Will Smith él, nagy baj nem lehet. sem zombik, sem vámpírok, sem természeti katasztrófa nem fog ki rajtunk.
Hip-hip hurrá!

Semleges történet

Elmentünk a nagy sósvíz mellé pihenni, de csak édesvíz lett belőle, és abból kb 36 óra. Kiegészítés: Azért, hogy ne legyen olyan rossz, péntek este elfogyasztottunk kb. másfél liter vereset meg némi csokoládét, és mivel a szomszéd motoroskempingben, az istenhátamögöttsefalván éppen motorostalálkozó volt, csatlakoztunk a nálunk sokkal józanabb fekete bőrdzsekis fickókhoz és sokkal jobban mulattunk mint ők, mert nekik csak a furcsa tekintet jutott amivel minket bámultak, nekünk viszont léggitározás és hajrázás is. höhö. Végül pedig a pénztárcánk teljes kiürülését napsütéssel üdvözölte a Jóságos. Mi pedig akkor már nem örültünk annyira a napsütésnek, hanem inkább az esőért imádkoztunk. Ja, és a slusszpoén, hogy beleszerettem egy páfrányba, merthogy milyen szép és ilyen otthon biztosan nem ..., és hoztunk is haza belőle pár tővel, ... aztán hazaértünk, kinéztem a lihthoff-ba, ugyanolyan pici páfrány kacagott az arcomba a szürke falról. Hm. azért annyira mégsem volt rossz.

Árnykép

Napok óta rá gondolok. Amikor kedvesen borostásan bejött az ajtón, kért egy óriás tejeskávét, befészkelte magát a kanapéra vagy éppen a fotelba és olvasott ... mindenféle külföldi újságokat. Aztán amikor befejezte, néha odajött a pulthoz, kedvesen-csendesen mosolygott és ez azt jelentette, hogy kéri a számlát. Megmondtam neki az összeget, fizetett még mindig mosolyogva, azt mondta "Köszönöm.", de mindezt olyan tiszta magyarsággal, hogy sokáig gondolkodtam, hogy vajon magyar-e vagy külföldi. Mindig szerdán jött. Napközben. Ismeretségünk kezdetén szinte észre sem vettem. Egy volt a sok kedves arc közül egészen addig, amíg egyszer fizetés előtt oldalrabiccentette a fejét és gyermeki csibészséggel rám mosolygott. Akkor nem értettem. Csak pár héttel később, de akkor már elmúlt a pillanat. Aztán sok-sok hónappal utolsó találkozásunk után ismét találkoztunk, de akkor már egy másik kávézóban a Madách környékén. A barátnőjével volt, de még mindig ugyanolyan sugárzóan őszinte és hallgatag mosolya volt. Azóta nem láttam. Csak mostanában bújik elő egy kép, amint az ellenfényben olvas a hatalmas ablakok mögött, a retro dohányzóasztal mellett, amin ott áll a hatalmas, fél literes bögre. A fénysugárban porszemek kavarognak, de egyébként semmi nem mozdul. Csend és titokzatosság. ... Mint egy jól megkomponált csendélet. ... Egy filmkocka. Ennyi maradt. És a vágy, a gondolat, hogy egyszer talán kiderül, hogy ki volt ez a furcsa, titokzatos szerdai idegen.

egotrip

vicces, hogy az ember különböző kifogásokat talál arra, hogy ne az legyen, ami teljesen kézenfekvő lenne, de neki mégsem jutott az eszébe az a megoldás.
aztán pár órával később belenéz a tükörbe, és irónikusan megveregeti a saját vállát, gratulálva saját magának, hogy ismét sikerült belemennie egy olyan egotripbe, amibe fölösleges volt, és legalább öt kifogást felsorolni 2 percen belül.
viszont legalább a felismerési szintidőt sikerült kicsit csökkenteni. hehe.