Az SzV blog azt mondja, hogy 3 hete ... Nekem úgy tűnik már kb egy évszázada ...
Telnek a napok, élem az életem és jó. Van kedvesem, van kutyája (apró barikutya), van hóesésben ablakon kibámulás, van madáretető az ablakban, van reggeli napsütés, van állandó hurcolászás, van néha esti főzés, borozás, nemkandalló, de konvektor előtt ücsörgés, együtt fogmosás, Southpark nézés esténként, meg néha neki meccs, miközben hülye kérdéseket teszek fel, mint pl, hogy mi az a les, meg hogy a játékvezető az a bíró e (muhaha), munkahelyen változások sok, meg újra tanulok (de minek!), no meg válság van. Körülöttem savanyú arcok, én pedig a 80-as évek S&L válságát olvastam ma a Wikin, meg az Enron sztoriját (Ez egyébként a Fun with Dick and Jane film miatt jutott eszembe, ami kva jó!), meg az Arthur Andersenét és azt hiszem az ember ritkán tanul a hibáiból.
Ez viszont vicces volt:
"While at Continental Illinois, Fastow helped pioneer a system of raising capital by selling notes backed by risky loans. The practice spread across the industry "because it provides an obvious advantage for a bank," noted the Chicago Tribune. "It moves assets off the bank's balance sheet while creating revenue." Continental became the largest U.S. bank to fail during the Savings and Loan crisis."
És ezek után Fastow lett az Enron pénzügyi vezetője. Nem csoda!

És mint ég felé hulló esőcsepp lettem újra a boldogság része.

Párpercnyi csend a Paradicsomban

... Ülünk és beszélgetünk. Látom, hogy feszeng. Néha jobbra sandít. Félig figyel csak. Elmegyek WC-re.
"Jó, addig én megfejtem ezt a szórólapot." mondja.
Visszajövök, szórólap tüntetőleg a kezében, felemelve, szinte álarcként, de mögötte jobbra sandít. Megértem. Felmerül az érzés ... elmegy. ... A fejemben megjelenik a mondat: "Ez itt a félelem." Üdvözöllek ismét ebben a sötétszürke, tejszerű ködben. Legbelül mély levegőt veszek. Csak egy pillanatnyi időt még! Most kéne nem kapkodni, semmit nem tenni, nem venni észre, csak csendben maradni és folytatni ... tovább, ahogy eddig, de nem megy. A fonal elpattant és vadul ficánkol. Próbálom elkapni, megfogni, megérinteni, de nem sikerül. Levegőt markolok. Egymás után sokszor. Lassan jön a pánik, a kétség, a tengernyi kérdés a fejemben, hogy mit tegyek, de minden kérdésem egy csukott ajtóról pattan vissza. Mostmár nem beszél. Hibásnak érzi magát, máshol jár, nem rám figyel. Én sem beszélek. Rájövök, hogy azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki, én sem szívesen válaszolok. Zárt ajtók, titkolt világok fekszenek egymás mellett.
Még van megszokásból szeretlek, ami lehet, hogy holnap reggelre megtelik ismét érzéssel, de félek, hogy nem. Sötétszürke, tejszerű köd. Talán ha kisütne a nap egy kicsit, meglátnám az ösvényt.

Kutyaőrület

Nemhiába vagyok szerelmes ebbe a kutyába. Tényleg, imádom: (ja, az airedale terrierről van szó már megint.) És persze jó az szöveg írója is.
"Azon túl tehát, hogy egy erdel minden helyzetben vigasz gazdija számára, nagy elõnye, hogy nem csúfolódik!

Cserébe szelektíven hall. Persze irtó gyorsan tanul, legelõször inkább a marháskodásban tûnik ki, de érdemes az okításába energiát fektetni, mert sikerélménye lesz a gazdinak. Amikor elvisszük a kutyaiskolába, néhány hét alatt kinövi a kezdõcsoportot, mindenkit elkápráztat vadító gyorsaságú felfogásával, pontos feladat-végrehajtásaival, azzal, ahogy csüng a gazdin, és teljesíteni akar, ahogy várja az új feladatokat, a kihívásokat. Aztán eltelik két hónap, a büszke gazdi sutba vágja kemény következetességét, mondván: az õ erdele a tökéletes kutya, aki tud mindent. Ekkor kezdõdnek a bajok. Ekkor jönnek elõ a szelektív hallás tünetei is. Hívod a kutyát, az hátrabiccent, és lelassítja lépteit, majd visszasandítva meglép a sokkal izgalmasabb történések felé. Gazdi legyen a talpán, aki ordítás nélkül rendezi le az ilyen szituációkat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdi hangjának erõssége egyesen arányos a tõle távolodó bunkó erdel sebességével. Minél jobban kiabálod, hogy „azanyádszemitgyereide-hozzámhamondom-nemigazhogyilyenvagy”, erdeled annál inkább röhög rajtad, és annál nagyobb buzgalommal keres valami feltétlenül megszaglászandó vakondtúrást, villanyoszlopot vagy fûcsomót.

Ezen a ponton kell szót ejtenünk a névválasztásról. Ne válasszunk olyan nevet erdelünknek, amit ciki utána kiabálni az utcán, szolidan behívásnak nevezve ezt a nemes tevékenységet. Olyat se válasszunk, amit egyáltalán nem lehet 70 decibellel kiejteni, mert sikítássá, bömböléssé alakul.

Ne ijedjünk meg, ha erdelünk produkálni kezdi a szelektív hallás tüneteit. Ilyenkor a kutya alkotói válságban van, ami azt jelenti, hogy nyilván nem kötjük le minden energiáját, vagy nem biztosítjuk neki az igényelt mértékû szabadságot. Egyszerûen muszáj kihívások elé állítani, hogy gondolkodnia kelljen, és ne tudjon mindent fellengzõsen, a kitûnõ tanulók magabiztos rutinjával megoldani. Elõször csak számolni tanítsuk meg, majd olvasni, bevásárolni, dogdacing-elni, esetleg társas táncolni.

A modern kutyakiképzés számos lehetõséget kínál, hogy meglepjük erdelünket. Itt van például a klikkerõrület. Elsõ lépésként rá kell vezetni az erdelt arra, amit már amúgy is levesz a nekikészülõdés elsõ pillanataiban, azaz, hogy ha van klikk, van kaja is. Ezt unásig ismételgetjük, klikk-kaja, klikk-kaja, klikk-kaja. Erdelünk türelmetlenül toporog, hogy ide nekem még egy kiló virslit, sajtot, májacskát, majd másnap klikkelõ hangokra ébredve ráeszmélhetünk, hogy többé nincs szükségünk ébresztõórára, kutyánk a kaja reményében fogai között tartva a klikkert bõszen kattogtat, ezzel sürgetve mielõbbi ébredésünket.

Az erdel igényes a saját cuccaira. Számon tartja a szétrágott labdáit, a sétáltatás végén a küszöbön hagyott botját, a csipogó, sima és rücskös játékait. Száz közül felismeri a saját póráza csilingelõ hangját, ilyenkor rendszerint extázisba esik, pattog, pörög és vakkantva összesározza a gazdiját, annyira örül, hogy mehet valahová. Ilyenkor, amivel a leginkább le tudjuk törni erdelünk már-már túlzott lelkesedését, ha az utazás/séta célja az állatorvosi rendelõ. Bátor erdelünk persze már a sarkon lecsekkolja, hogy hová készülünk, virgoncsága eltûnik, immár leginkább egy bizonyos miskolci kocsonyára hasonlít, aki reszketve, óriásira tágult szemekkel lépi át a rendelõ küszöbét, mintha a nyom, amibe lép, épp’ elsüllyedni készülne. Egyesek ugyanilyen „lelkesen” mennek kutyakozmetikushoz is.

Az erdel alapvetõen mégiscsak vadászkutya. A nagyvárosi erdeltartó persze nem ismeri kutyája ösztönös tulajdonságait, hogy teszem azt mit szól az eb egy vaddisznóhoz, egy vércsapához, egy vízre vetõdõ vadkacsához, a puska dörrenéséhez, a cserkelés izgalmához, ám annyit még a panelerdel gazdija is megtapasztal, hogy ritka dolog a macskakompatibilitás. A véresebb részleteket e helyen nem ecseteljük. Szerencsére a legtöbb tejfölpusztítónak megvan a magához való esze...

Az erdel eszköztára megegyezik egy szokásos kutya eszköztárával, úgymint: irdatlan mennyiségû játék, tálak, kefék, plédek és takarók, házikó, gazdi ágyában maradás lehetõsége, nyakörv, póráz, trimmelõkés – jaj miket írunk! Hát, igen, az erdel egy trimmelõs fajta, ami azt jelenti, hogy a trimmelt kutya elegáns, szemet gyönyörködtetõ és csodálatos, a nem trimmelt kutya pedig bozontos, bohókás, kacskaringós szemöldökû, idõnként még loncsos is, mint egy piszén pisze kölyökmackó. Persze, mivel mindkét változat erdelbõl van, éppen aktuális kinézetének megfelelõen viselkedik. Hol lordként, hol teddymackóként. Mindkét forma esetén produkál viszont egy irtó bosszantó dolgot, nevezetesen az ivás utáni szakállcsurgatást. Mindezt bõvebben kifejtve a következõkrõl kell szót ejteni. Elõször is az erdelek többsége mohóságból, vagy valami más okból addig iszik, amíg el nem fogy a tálból a víz. A másik lehetõség, hogy ahányszor elmegy a tál mellett, minden alkalommal belelaffant. Minthogy mind a kan, mind a szuka erdel szakállal rendelkezik, minden egyed belelógatja irdatlan mennyiségû szõrét az ivóvízbe. E mûveletet addig végzik, amíg, mint egy szivacs, szakálluk tökéletesen telítõdik hidegvízzel. Na, ekkor futnak nagy lelkesen a gazdihoz, ölébe hajtva buksijukat, vagy csak megállva elõtte csurgó szakállal, kb. két-három deci vizet folyatva a lábára. Ezt leginkább akkor szeretik mûvelni, amikor a gazdi munkába készül, vagy színházba megy és már szépen felöltözött, avagy napozva fekszik a kertben. (Ilyenkor felhevült hátára csurog a jéghideg erdelnyálas hákettõó).

Tekintettel az erdel angol származására, elmondható, hogy igen jól viseli az idõjárás viszontagságait, például az esõt, a havat. Ha esik, elviseli a gazdi ágyánál (ágyában) való heverészés lehetõségét, ha havazik, jól viseli a kandalló melegét!"

Na ennyit a kedvenc kutyámról. Kell kép is?
Tessék:

Múlt

Mostanában a múltamon merengek.
Elmúlt szerelmeken, elmúlt egyáltalán-nem-szerelmeken, használlak-de-nem-szeretleken, szeretlek-de-te-nem-szeretszeken, szeretsz-és-sütkéreznék-ebbeneken.
Nem tudom, hogy hol rontottam el.
Valahol biztosan. Nagyon. Mostpedig már utánakapnék, de nem lehet.
Elmúlt.
2007.

Feldmár - Szabaság, szerelem

Végül odaértünk.
"Jean-Paul Sartre egész életében úgy vélte, hogy olyan nincs, hogy szeretet. Ő azt mondta, hogy amikor két ember együtt van – a nem megint nem számít, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő –, ha két emberi lény együtt van, akkor azonnal az a kérdés, hogy ki fog kit dominálni, hogy ki fog dominálni, és ki fogja beadni a derekát, ki lesz alárendelt. És azt mondta, hogy az a legjobb trükk, hogy ha el tudom valakivel hitetni, hogy engem szeret, akkor dominálni tudom. Ilyen kemény fickó volt a Sartre. Aztán körülbelül egy évvel mielőtt meghalt, volt egy élménye, és rájött arra, hogy vak volt egész életében, mert nem tudta a szeretetet látni, mert ő a domináció-szubmisszió vonalán látott mindent, és írt egy kis könyvet, amit csak a halála után mert publikálni – mert szégyellte magát –, amiben azt írta, hogy ja, igen, van szeretet, csak hát ő éppen nem látta. Olyan volt, mint, tudjátok, mutassátok meg a Buddhát egy zsebtolvajnak, és csak zsebeket fog látni. És azt mondta, hogy igen, onnan lehet tudni, hogy valaki szeret engem, hogy ennek az illetőnek a társaságában, és ezzel az emberrel kapcsolatban szabadabb vagyok, mint egyedül lennék. Ez a szeretet más-más."
Azt hiszem valami ilyesmi is felmerült ott hajnalban az épületes konyhaasztal mellett.

Nah, az elmúlt két napban megtörtént a lomok feldolgozása (a listából kihagytam a 41-es, jobbos kaptafát, amit nem kellett feldolgozni, csak a helyét kellene megtalálni), bár van némi utómunka hátra. Nagyon furcsa álmom volt. Az volt benne, hogy eljött G valami nagy áruházba, ahol én dolgoztam (?) vagy éppen csak valami dolgom volt (és hívtam, hogy jöjjön, úgy jött!), és néztük a polcokon a valamiket és akkor hirtelen, rá nem jellemző módon átkarolta a derekam én pedig megcsókoltam. A furcsa csak az volt benne, hogy nem volt ott a kémia. És lett folytatása is, én pedig már álmomban azon gondolkoztam, hogy minek ez nekem és miért megyek ebbe bele, ha nincs ott a kémia, merthát nagyon csípem őt, de valami mindig visszafogott, hogy elkapjam (mert őt így kell), és tudom is hogy miért, és ezért nem értem az álmot. Ezen pörgetem magam. És lehet, hogy holnapra, amikor találkozunk már ott lesz a kémia, és majd teljesen más szemmel nézek rá. Mondjuk a "leszaggatom a pólód és összekócolom a hajad" szemmel. Jaj mi lesz itt! Húúúha.

Ma már eljutottam odáig, hogy kifényesítettem a Mamiyát. Mostmár csak el kell vinni. Miért megy ez ilyen nehezen? És a legrosszabb majd az lesz, amikor megmondják, hogy mennyit is kapok érte és akkor jön a dilemma. Na jó, mégsem. Nem hagyom magam. Elvégre is valaki legalább használni fogja, ha én már nem. Ráadásul az áráért vehetek egy tenyérnyi kompakt digitális fényképezőgépet. Milyen jó lesz! Basszus! Aztán majd már csak a Canon váz és a Pentax a fixszé változott 100-300as zoom-mal, és azért még a kis kincsem a kétaknás Mamiya. Azt aztán biztosan nem adom el! Ha használom, ha nem, mert gyönyörűűűűűű! Szerelmem forever.

Elült a vihar, szélcsend van, a felhők szertefoszlanak az égen és lassan kisüt a nap.
Van még egy utolsó villámcsapás, ami megvilágít és szétzúz mindent ... örökre.

Pont

Egy sztori vége.

Kemény dolog a kitalálósdi. Az ember úgy be tudja kergetni vele magát az erdőbe, hogy az csak na. Aztán csak győzzön kikecmeregni.
Sosem gondoltam, hogy ezt simán végigcsinálom magammal. És tessék! Mégis.
Gratulálok! Jobb kézzel ball vállat.
Valójában olyan ez, mint a gombázás. Íve van. És amikor már azt hinnéd, hogy vége, akkor jön a hullám és visszadob. Igaz, hogy egyre kisebb lökésekkel, de ott van. Kérdés, kirohanás, lecsengés, nyugalom, kérdés, kirohanás, lecsengés, ...
Ilyenek ezek az égő érzelmek is. Vonzalom, megperzsel, eléget, megőrít, elhamvad, csend, megperzsel, eléget, megőrít, elhamvad ...
Aztán szép lassan, egyre kisebb lökésekkel csitul. Hogy hol tartok? Fogalmam sincs. Már legalább tízszer azt gondoltam, hogy vége, és még mindig visszajön. Mostmár viszont nem bizsereg, hanem inkább csak tompa erőlködés a szerelem. Aztán majd szépen lassan elhamvad ... és csend lesz.

Vadnyugat

Azt hiszem valamikor előző életemben magányos vad-nyugati hős voltam, aki csendben és méltósággal lépett le, amikor azt érezte, hogy már nincs helye a történetben. Minden néző tudta viszont, hogy ő a főszereplő, és hogy a tett, amit véghezvisz mekkora jelentőségű. Ilyenkor az érzelmesebb nők könnyekben törnek ki a nézőtéren, a férfiak pedig bámulják önfeláldozását.
Most csak én, a hős tudom, hogy minek milyen jelentősége van, és én vagyok a nézőtéren sírdogáló nő is. És a legrosszabb, hogy nem értem. Nem tudom, hogy hol kezdődött az a pont, amikor elkezdtem hazudni magamnak és mi az igazság. Csak azt tudom, hogy valami fáj és biztosan el fog múlni.