kertek alatt lopva surranó mennyország.

"Ha kedvet kapsz velem egy kis szórakozásra,
magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét,
és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsú lámpa,
szelíden remegő fényt hintesz szerteszét.

Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak,
tűnődve, lényedet minő alakba zárd,
s mert nincs ínyedre már sem ez, sem az a tárgy,
a nap lágy derüjét választod otthonodnak."

elmegy, itthagy. hiányozni fog.

Szépen lassan telek meg boldogsággal. Úgy, ahogy a dagály ellepi a partot éjszaka, csendes, fokozatosan emelkedő hullámokkal.

Halk csattogás az ajtó előtt. Esik. Csendben.

Van egy bácsi, Gregory Colbert (aki nemis igazán bácsi még, csak én érzem magam törpének, amikor nézem a képeit), fotográfus (mert igazán kiérdemelte ezt a megtisztelő címet) és természetfilmes, aki olyan képeket (Vision címszó alatt az Enhanced Experience-en belül) készített, amitől bármikor, bárhol látom, kicsordul a szívem.
Van bennük valami egészen mélyen rejlő szentség, szeretetteli alázat az ember és állat részéről, az együttélés paradicsomi állapota, béke és gyönyörű idézetek, amit még soha, sehol nem láttam képben. Nagyon furcsa. Milliónyi fényképet láttam már életemben, elemeztem, néztem képszerkesztésileg, technikailag, mindenhogy, de az ő képeit nem tudom így nézni. Inkább csak belefolyok. Vagy vele-folyok. Rábízom magam, mert tudom, hogy gyönyörű helyekre visz el. Olyan helyekre, ahová mindigis csak vágytam, de tudom, hogy sohasem juthatok el, mert nem létezik. ... Itt a Földön. ... Csak az álmokban.

tükörkép. rettentő furcsa.
pofára vagy seggre essek?
nem szereti a harcot, szereti a békét. olyan, mint én kb 3 évvel ezelőtt, és a fejében ott lakik egy könyvtár.
kérdőjel és kérdés. döntés? még nem. béke kell előbb. aztán válasz.

kicsit megnyugodtam.

... egyébként pedig az van, hogy beleszakadok. és értem én, abszolut. ráadásul én most simán utálnám magam ha helyében lennék. pedig csak az kellene, hogy végre ne ordístanak bele az arcomba a hétköznapok, amikor ...
persze ezt nyilván nem tudom érthetően elmondani. vagy legalábbis úgy tűnik.

Végülis tökmindegy, hogy hivatalosan vagy nem, ha nagy szar van, akkor úgyis euróval fogunk fizetni, és mégcsak nem kell várni 2014-'16-'25-ig. Végülis Jugoszláviában is dojcse márkával fizettünk anno, nem? Hát akkor minek ez a hiszti?
ezt már érezni pár hete.

Ezt nyilván le kellett lopnom, annnyira gyönyörű

Subotica

Két kedves ismerősöm is eljutott ezalatt a négy szép nap alatt Szabadkára. Egymást nem ismerik. Csupán számomra van jelentősége, hogy Ők, egyidőben, mindketten ott voltak.

Kutyaőrület

Nemhiába vagyok szerelmes ebbe a kutyába. Tényleg, imádom: (ja, az airedale terrierről van szó már megint.) És persze jó az szöveg írója is.
"Azon túl tehát, hogy egy erdel minden helyzetben vigasz gazdija számára, nagy elõnye, hogy nem csúfolódik!

Cserébe szelektíven hall. Persze irtó gyorsan tanul, legelõször inkább a marháskodásban tûnik ki, de érdemes az okításába energiát fektetni, mert sikerélménye lesz a gazdinak. Amikor elvisszük a kutyaiskolába, néhány hét alatt kinövi a kezdõcsoportot, mindenkit elkápráztat vadító gyorsaságú felfogásával, pontos feladat-végrehajtásaival, azzal, ahogy csüng a gazdin, és teljesíteni akar, ahogy várja az új feladatokat, a kihívásokat. Aztán eltelik két hónap, a büszke gazdi sutba vágja kemény következetességét, mondván: az õ erdele a tökéletes kutya, aki tud mindent. Ekkor kezdõdnek a bajok. Ekkor jönnek elõ a szelektív hallás tünetei is. Hívod a kutyát, az hátrabiccent, és lelassítja lépteit, majd visszasandítva meglép a sokkal izgalmasabb történések felé. Gazdi legyen a talpán, aki ordítás nélkül rendezi le az ilyen szituációkat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdi hangjának erõssége egyesen arányos a tõle távolodó bunkó erdel sebességével. Minél jobban kiabálod, hogy „azanyádszemitgyereide-hozzámhamondom-nemigazhogyilyenvagy”, erdeled annál inkább röhög rajtad, és annál nagyobb buzgalommal keres valami feltétlenül megszaglászandó vakondtúrást, villanyoszlopot vagy fûcsomót.

Ezen a ponton kell szót ejtenünk a névválasztásról. Ne válasszunk olyan nevet erdelünknek, amit ciki utána kiabálni az utcán, szolidan behívásnak nevezve ezt a nemes tevékenységet. Olyat se válasszunk, amit egyáltalán nem lehet 70 decibellel kiejteni, mert sikítássá, bömböléssé alakul.

Ne ijedjünk meg, ha erdelünk produkálni kezdi a szelektív hallás tüneteit. Ilyenkor a kutya alkotói válságban van, ami azt jelenti, hogy nyilván nem kötjük le minden energiáját, vagy nem biztosítjuk neki az igényelt mértékû szabadságot. Egyszerûen muszáj kihívások elé állítani, hogy gondolkodnia kelljen, és ne tudjon mindent fellengzõsen, a kitûnõ tanulók magabiztos rutinjával megoldani. Elõször csak számolni tanítsuk meg, majd olvasni, bevásárolni, dogdacing-elni, esetleg társas táncolni.

A modern kutyakiképzés számos lehetõséget kínál, hogy meglepjük erdelünket. Itt van például a klikkerõrület. Elsõ lépésként rá kell vezetni az erdelt arra, amit már amúgy is levesz a nekikészülõdés elsõ pillanataiban, azaz, hogy ha van klikk, van kaja is. Ezt unásig ismételgetjük, klikk-kaja, klikk-kaja, klikk-kaja. Erdelünk türelmetlenül toporog, hogy ide nekem még egy kiló virslit, sajtot, májacskát, majd másnap klikkelõ hangokra ébredve ráeszmélhetünk, hogy többé nincs szükségünk ébresztõórára, kutyánk a kaja reményében fogai között tartva a klikkert bõszen kattogtat, ezzel sürgetve mielõbbi ébredésünket.

Az erdel igényes a saját cuccaira. Számon tartja a szétrágott labdáit, a sétáltatás végén a küszöbön hagyott botját, a csipogó, sima és rücskös játékait. Száz közül felismeri a saját póráza csilingelõ hangját, ilyenkor rendszerint extázisba esik, pattog, pörög és vakkantva összesározza a gazdiját, annyira örül, hogy mehet valahová. Ilyenkor, amivel a leginkább le tudjuk törni erdelünk már-már túlzott lelkesedését, ha az utazás/séta célja az állatorvosi rendelõ. Bátor erdelünk persze már a sarkon lecsekkolja, hogy hová készülünk, virgoncsága eltûnik, immár leginkább egy bizonyos miskolci kocsonyára hasonlít, aki reszketve, óriásira tágult szemekkel lépi át a rendelõ küszöbét, mintha a nyom, amibe lép, épp’ elsüllyedni készülne. Egyesek ugyanilyen „lelkesen” mennek kutyakozmetikushoz is.

Az erdel alapvetõen mégiscsak vadászkutya. A nagyvárosi erdeltartó persze nem ismeri kutyája ösztönös tulajdonságait, hogy teszem azt mit szól az eb egy vaddisznóhoz, egy vércsapához, egy vízre vetõdõ vadkacsához, a puska dörrenéséhez, a cserkelés izgalmához, ám annyit még a panelerdel gazdija is megtapasztal, hogy ritka dolog a macskakompatibilitás. A véresebb részleteket e helyen nem ecseteljük. Szerencsére a legtöbb tejfölpusztítónak megvan a magához való esze...

Az erdel eszköztára megegyezik egy szokásos kutya eszköztárával, úgymint: irdatlan mennyiségû játék, tálak, kefék, plédek és takarók, házikó, gazdi ágyában maradás lehetõsége, nyakörv, póráz, trimmelõkés – jaj miket írunk! Hát, igen, az erdel egy trimmelõs fajta, ami azt jelenti, hogy a trimmelt kutya elegáns, szemet gyönyörködtetõ és csodálatos, a nem trimmelt kutya pedig bozontos, bohókás, kacskaringós szemöldökû, idõnként még loncsos is, mint egy piszén pisze kölyökmackó. Persze, mivel mindkét változat erdelbõl van, éppen aktuális kinézetének megfelelõen viselkedik. Hol lordként, hol teddymackóként. Mindkét forma esetén produkál viszont egy irtó bosszantó dolgot, nevezetesen az ivás utáni szakállcsurgatást. Mindezt bõvebben kifejtve a következõkrõl kell szót ejteni. Elõször is az erdelek többsége mohóságból, vagy valami más okból addig iszik, amíg el nem fogy a tálból a víz. A másik lehetõség, hogy ahányszor elmegy a tál mellett, minden alkalommal belelaffant. Minthogy mind a kan, mind a szuka erdel szakállal rendelkezik, minden egyed belelógatja irdatlan mennyiségû szõrét az ivóvízbe. E mûveletet addig végzik, amíg, mint egy szivacs, szakálluk tökéletesen telítõdik hidegvízzel. Na, ekkor futnak nagy lelkesen a gazdihoz, ölébe hajtva buksijukat, vagy csak megállva elõtte csurgó szakállal, kb. két-három deci vizet folyatva a lábára. Ezt leginkább akkor szeretik mûvelni, amikor a gazdi munkába készül, vagy színházba megy és már szépen felöltözött, avagy napozva fekszik a kertben. (Ilyenkor felhevült hátára csurog a jéghideg erdelnyálas hákettõó).

Tekintettel az erdel angol származására, elmondható, hogy igen jól viseli az idõjárás viszontagságait, például az esõt, a havat. Ha esik, elviseli a gazdi ágyánál (ágyában) való heverészés lehetõségét, ha havazik, jól viseli a kandalló melegét!"

Na ennyit a kedvenc kutyámról. Kell kép is?
Tessék:

Muhahahahahahaha

Barátkozom a következő mértékegységgel: TB
Először csak ízlelgetem a hangzást, aztán reménykedem benne, hogy előbb-utóbb fel is fogom.

Rozi miatt rákaptam Jarmush-ra, aminek az lett a következménye, hogy vennem kell egy portable vinyót, mert már nagyon unom, hogy állandóan 1 giga szabad hely van a gépen és mindig sakkozni vagy dvd-t írni kell.
-o-
Olvasom és két dolgon gondokozom. Tudnám e csinálni szépen, vagy kell e egyáltalán szépen csinálnom. Furcsa dolog ez. Azt érzem, hogy gyönyörű, és mégis tele van a fejem kétellyel. És csak én tudom mitől. (ezen bejegyzés kb 15ször lett kurtítva, hogy elég titokzatossá válhassék és senki ne tudja kiről-miről van szó, de mégis magára vehesse bőszen bárki. Hehehe. All size post.)
-o-
Régen hallottam a szomszédékat szeretkezni. Hát most megint. Tetszik nekik. Élvezik. Most egy nagy örömsóhaj szakadt fel a végén. ... Bocsánat, még nincs vége. Na mindegy. Kb egy éve nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a dologhoz. Néha vicces, néha elgondolkodtató, néha idegesítő. És nem arról van szó, hogy hangosak, hanem arról, hogy vékonyak a falak. Egyszer majd lehet, hogy megmondom nekik. Bár személyesen még csak kétszer mentünk el egymás mellett a lépcsőházban, mégis elég sokat tudok a szexuális szokásaikról. Ennek ellenére el sem tudom képzelni, hogy a bejelentésem milyen reakciót váltana ki belőlük.
-o-
Itt volt a Ralee. Elvitte a fúrót.
Utána tíz perccel jött a Lajos. Felvillantotta a trendi szemüvegét.
Előttük jött kb fél órával a pizzafutár.
Bablevest pedig nem küldtek nekem taxival. (sóher! :D)

dolgok, amiket még szeretnék látni ebben az életben

"A pompás királylepke vagy amerikai királylepke (Danaus plexippus) a valódi lepkék alrendjébe tartozó tarkalepkefélék (Nymphalidae) családjának egyik legismertebb és legkülönlegesebb életmódú faja.
Év közben a Nagy-tavaktól északra, illetve délre: az Egyesült Államokban Minnesotától New York államig, Kanadában pedig Ontario államában él; a telet viszont Mexikó Michoacán államban, egy mindössze 155 km²-es területen tölti. A becslések szerint minden ősszel, illetve tavasszal körülbelül kétszázmillió lepke indul 3 500–5 000 km-es útjára, amin több generációval korábbi elődei repültek legutóbb, mivel a lepkék életciklusa mindössze néhány hónap. Az 1975-ben fölfedezett telelőhelyet Mexikó 1986-ban természetvédelmi területté, majd az UNESCO Ember és Bioszféra programjának nemzetközi koordinációs tanácsa 2006-ban bioszféra rezervátummá nyilvánította, 2008-ban pedig a világörökség része lett."




Ez mennyire paradicsomi lehet!

Nézem a Living Planet-et, amiben egy holló leejti a levegőből a karmában tartott csontot.
Következő kép: lassított felvétel - a csont földetér, és beleremeg a földön álló kamera.
Hát ez nem 2 centiről eshetett.

Hűűűha, időcsavar van. Nálam a történelem figyelmetlenségből ismétli önmagát ... a végtelenségig.
Ez most fáj.