Kutyaőrület

Nemhiába vagyok szerelmes ebbe a kutyába. Tényleg, imádom: (ja, az airedale terrierről van szó már megint.) És persze jó az szöveg írója is.
"Azon túl tehát, hogy egy erdel minden helyzetben vigasz gazdija számára, nagy elõnye, hogy nem csúfolódik!

Cserébe szelektíven hall. Persze irtó gyorsan tanul, legelõször inkább a marháskodásban tûnik ki, de érdemes az okításába energiát fektetni, mert sikerélménye lesz a gazdinak. Amikor elvisszük a kutyaiskolába, néhány hét alatt kinövi a kezdõcsoportot, mindenkit elkápráztat vadító gyorsaságú felfogásával, pontos feladat-végrehajtásaival, azzal, ahogy csüng a gazdin, és teljesíteni akar, ahogy várja az új feladatokat, a kihívásokat. Aztán eltelik két hónap, a büszke gazdi sutba vágja kemény következetességét, mondván: az õ erdele a tökéletes kutya, aki tud mindent. Ekkor kezdõdnek a bajok. Ekkor jönnek elõ a szelektív hallás tünetei is. Hívod a kutyát, az hátrabiccent, és lelassítja lépteit, majd visszasandítva meglép a sokkal izgalmasabb történések felé. Gazdi legyen a talpán, aki ordítás nélkül rendezi le az ilyen szituációkat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdi hangjának erõssége egyesen arányos a tõle távolodó bunkó erdel sebességével. Minél jobban kiabálod, hogy „azanyádszemitgyereide-hozzámhamondom-nemigazhogyilyenvagy”, erdeled annál inkább röhög rajtad, és annál nagyobb buzgalommal keres valami feltétlenül megszaglászandó vakondtúrást, villanyoszlopot vagy fûcsomót.

Ezen a ponton kell szót ejtenünk a névválasztásról. Ne válasszunk olyan nevet erdelünknek, amit ciki utána kiabálni az utcán, szolidan behívásnak nevezve ezt a nemes tevékenységet. Olyat se válasszunk, amit egyáltalán nem lehet 70 decibellel kiejteni, mert sikítássá, bömböléssé alakul.

Ne ijedjünk meg, ha erdelünk produkálni kezdi a szelektív hallás tüneteit. Ilyenkor a kutya alkotói válságban van, ami azt jelenti, hogy nyilván nem kötjük le minden energiáját, vagy nem biztosítjuk neki az igényelt mértékû szabadságot. Egyszerûen muszáj kihívások elé állítani, hogy gondolkodnia kelljen, és ne tudjon mindent fellengzõsen, a kitûnõ tanulók magabiztos rutinjával megoldani. Elõször csak számolni tanítsuk meg, majd olvasni, bevásárolni, dogdacing-elni, esetleg társas táncolni.

A modern kutyakiképzés számos lehetõséget kínál, hogy meglepjük erdelünket. Itt van például a klikkerõrület. Elsõ lépésként rá kell vezetni az erdelt arra, amit már amúgy is levesz a nekikészülõdés elsõ pillanataiban, azaz, hogy ha van klikk, van kaja is. Ezt unásig ismételgetjük, klikk-kaja, klikk-kaja, klikk-kaja. Erdelünk türelmetlenül toporog, hogy ide nekem még egy kiló virslit, sajtot, májacskát, majd másnap klikkelõ hangokra ébredve ráeszmélhetünk, hogy többé nincs szükségünk ébresztõórára, kutyánk a kaja reményében fogai között tartva a klikkert bõszen kattogtat, ezzel sürgetve mielõbbi ébredésünket.

Az erdel igényes a saját cuccaira. Számon tartja a szétrágott labdáit, a sétáltatás végén a küszöbön hagyott botját, a csipogó, sima és rücskös játékait. Száz közül felismeri a saját póráza csilingelõ hangját, ilyenkor rendszerint extázisba esik, pattog, pörög és vakkantva összesározza a gazdiját, annyira örül, hogy mehet valahová. Ilyenkor, amivel a leginkább le tudjuk törni erdelünk már-már túlzott lelkesedését, ha az utazás/séta célja az állatorvosi rendelõ. Bátor erdelünk persze már a sarkon lecsekkolja, hogy hová készülünk, virgoncsága eltûnik, immár leginkább egy bizonyos miskolci kocsonyára hasonlít, aki reszketve, óriásira tágult szemekkel lépi át a rendelõ küszöbét, mintha a nyom, amibe lép, épp’ elsüllyedni készülne. Egyesek ugyanilyen „lelkesen” mennek kutyakozmetikushoz is.

Az erdel alapvetõen mégiscsak vadászkutya. A nagyvárosi erdeltartó persze nem ismeri kutyája ösztönös tulajdonságait, hogy teszem azt mit szól az eb egy vaddisznóhoz, egy vércsapához, egy vízre vetõdõ vadkacsához, a puska dörrenéséhez, a cserkelés izgalmához, ám annyit még a panelerdel gazdija is megtapasztal, hogy ritka dolog a macskakompatibilitás. A véresebb részleteket e helyen nem ecseteljük. Szerencsére a legtöbb tejfölpusztítónak megvan a magához való esze...

Az erdel eszköztára megegyezik egy szokásos kutya eszköztárával, úgymint: irdatlan mennyiségû játék, tálak, kefék, plédek és takarók, házikó, gazdi ágyában maradás lehetõsége, nyakörv, póráz, trimmelõkés – jaj miket írunk! Hát, igen, az erdel egy trimmelõs fajta, ami azt jelenti, hogy a trimmelt kutya elegáns, szemet gyönyörködtetõ és csodálatos, a nem trimmelt kutya pedig bozontos, bohókás, kacskaringós szemöldökû, idõnként még loncsos is, mint egy piszén pisze kölyökmackó. Persze, mivel mindkét változat erdelbõl van, éppen aktuális kinézetének megfelelõen viselkedik. Hol lordként, hol teddymackóként. Mindkét forma esetén produkál viszont egy irtó bosszantó dolgot, nevezetesen az ivás utáni szakállcsurgatást. Mindezt bõvebben kifejtve a következõkrõl kell szót ejteni. Elõször is az erdelek többsége mohóságból, vagy valami más okból addig iszik, amíg el nem fogy a tálból a víz. A másik lehetõség, hogy ahányszor elmegy a tál mellett, minden alkalommal belelaffant. Minthogy mind a kan, mind a szuka erdel szakállal rendelkezik, minden egyed belelógatja irdatlan mennyiségû szõrét az ivóvízbe. E mûveletet addig végzik, amíg, mint egy szivacs, szakálluk tökéletesen telítõdik hidegvízzel. Na, ekkor futnak nagy lelkesen a gazdihoz, ölébe hajtva buksijukat, vagy csak megállva elõtte csurgó szakállal, kb. két-három deci vizet folyatva a lábára. Ezt leginkább akkor szeretik mûvelni, amikor a gazdi munkába készül, vagy színházba megy és már szépen felöltözött, avagy napozva fekszik a kertben. (Ilyenkor felhevült hátára csurog a jéghideg erdelnyálas hákettõó).

Tekintettel az erdel angol származására, elmondható, hogy igen jól viseli az idõjárás viszontagságait, például az esõt, a havat. Ha esik, elviseli a gazdi ágyánál (ágyában) való heverészés lehetõségét, ha havazik, jól viseli a kandalló melegét!"

Na ennyit a kedvenc kutyámról. Kell kép is?
Tessék: