PILLANAT (CSAK EGY)

"Voltaképp az a pillanat is csak olyan volt, mint a többi. Vagyis ez így nem is igaz, mert inkább csak azzal a tulajdonsággal rendelkezett; ez a tulajdonsága pontosan a különbözés. Tehát ez a pillanat is ugyanúgy különbözött a többitől, mint a többi tőle. Ezt persze nem én találtam ki, mégis biztos vagyok benne, megtudtam, mert mondta. Arról a pillanatról beszélek, ami 2006. március 27-én 14 óra 37 perc 48 és 49-ik másodperce között volt valamikor. Ez biztos, ezt láttam, a másodpercmutató pont akkor búcsúzott az egyik számtól, s üdvözölte az újat. És láttam a 49-et mutató szám cinkos mosolyát, félszeg kacsintását is, mely azt sugallta: "Ó, kedves, hát újra itt?" És láttam abban a pillanatban Juhász Viola takarítónő seprűjét, azt a mozdulatot, ahogyan a két cirokszál egymásnak csapódik, míg mások éppen most válnak el, megint mások apró porszemeket és egyéb szemeteket terelnek helyes irányba. És láttam Janusz Prozbrszky ideiglenesen Angliában dolgozó vendégmunkás lágyan lehulló izzadságcseppjét is, mely a férfi cipője felé tart, hogy letörölje annak orráról az összegyűlt port. És láttam a faforgácsot is, amivel dolgozott. Afrikában Jörkk Niikirüe éppen homokszemeket tolt odébb legújabb több ezeréves felfedezéséről. És láttam a homokszemeket is, amint kicsit fájóan búcsút intenek, "Nahát", mondták, "akkor most megyünk, hogy betakarjunk egy másik régi emléket." És láttam nővért is, láttam csillogó könnyét, amit hiába próbált eltakarni a már edzett szívű orvosok előtt, akik ekkor egy már halott kisgyermek teteme felett álltak. Láttam ebben a pillanatban sok-sok boldogságot, és sok-sok szomorúságot, mosolyt, ütést, csókot, elmúlást, hajnalt és éjszakát, bizalmat, rettegést, unalmat és bizsergést is. Igen, mindent láttam, ó, mit, még most is látom ezeket, arról az egy pillanatról, mert abban az egy pillanatban az Isten megengedte, hogy a szemével lássak. És azóta nem is látok mást, csak azt az egy pillanatot a világból, a kezek mozdulatát, a szívek dobbanását, a kerekek fordulását, a golyó röptét, a szél susogásának egy mozdulatát, a lebegő embereket ugrás közben, a szemek rebbenését, a kimondásra váró szavak előtti pillanatot és a befejezést is, a kés szúrását, a vágy kialakulását. És nemcsak azt, de látom az Uránuszt, a távoli galaxisokat és különböző világegyetemeket, a sejtekben végbemenő csodákat és a tenger mélyében rejlő titkokat. Minden csodát és rettenetet, minden irányból, minden szemszögből. Látom ezeket, s még halálomig fogom, hiszen a világmindenség óriási, s talán még halálom után is jut belőle bőven. S azt mondjátok majd, hogy megvakultam, mert nem ismerem fel a gödröt a lábam előtt, s talán igazatok van, mert soha többé nem fogom látni a világot a maga jelen valóságában, csak ezt az egy pillanatot. S talán szomorú vagyok emiatt, és talán bele fogok őrülni ebbe a sorsba, mégis tudni fogom, hogy hatalmas ajándékot kaptam. S ha hozzám szólsz, emlékezni fogok Rád, s megnézem, mi történt Veled abban a pillanatban, akkor ott 2006. március 27-én valamikor 14 óra 37 perc 48 és 49-ik másodperce között."

(Kozalek Petra)