Régi barátság

Tegnap elmentünk inni párat és beszélgettünk. A magánéletemről kérdezett. Aztán megkérdezte, hogy mikor hagytam abba a keresést. Meg azt, hogy kit hívok fel, ha szar. És mondtam neki, hogy senkit. És azt mondta, hogy sokat vesztettem a régi magamból azalatt a tíz év alatt, amíg nem talákoztunk, és néha szerettel fűszerezett szánalommal nézett rám, néha sajnálattal vegyes szörnyülködéssel, néha pedig csak szeretettel. Én pedig nem állhattam a tekintetét. Nehéz szembenézni néha azzal ami van. Néha jobb inkább elmenekülni. És ő mégcsak nem is tudja, hogy olyan sokat nem is változtam, csak belátott egy olyan kis sarokba, ahol a titkokat tartom és fenntartom CSAK saját magamnak. A végeredmény mégis csak egy mindenttudó belső mosoly, mert tudom, hogy mindenkinek van egy sarka, ahová a csalódásokat és a rossz emlékeket rakja halomba,és kerüli, hogy lámpát vagy gyertyát kelljen odarakni, és hogy mégegyszer szembe kelljen néznie azokkal a kellemetlen dolgokkal, amiket saját magának gyártott avval, hogy belement egy szituációba vagy éppen nem. Persze amikor az ember rendet rak, akkor néha kell szortírozni ott is, átnézni milyen dolgok, történetek is laknak ott, és ilyenkor előfordul, hogy mosolyra húzódik a száj vagy megszületik a beismerés, hogy "Milyen hülye is voltam!" és akkor a sarokból a világosba kerülnek a dolgok, megbékélünk velük és fel lehet rakni a polcra és békével nézni velük szembe akár minden nap. És talán egyszer ... valamikor leszek olyan bátor is, hogy a szeretettel fűszerezett szánalommal teli tekintettel is szembe tudjak nézni, és ne az jusson az eszembe, hogy ez elől elmenekülnék, vagy legszívesebben visszavágjak, hogy "Miért, neked sosem voltak rossz időszakaid az életben?" ... Csak a tüzes szemeit ne látnám most magam előtt! Basszus.