Árnykép

Napok óta rá gondolok. Amikor kedvesen borostásan bejött az ajtón, kért egy óriás tejeskávét, befészkelte magát a kanapéra vagy éppen a fotelba és olvasott ... mindenféle külföldi újságokat. Aztán amikor befejezte, néha odajött a pulthoz, kedvesen-csendesen mosolygott és ez azt jelentette, hogy kéri a számlát. Megmondtam neki az összeget, fizetett még mindig mosolyogva, azt mondta "Köszönöm.", de mindezt olyan tiszta magyarsággal, hogy sokáig gondolkodtam, hogy vajon magyar-e vagy külföldi. Mindig szerdán jött. Napközben. Ismeretségünk kezdetén szinte észre sem vettem. Egy volt a sok kedves arc közül egészen addig, amíg egyszer fizetés előtt oldalrabiccentette a fejét és gyermeki csibészséggel rám mosolygott. Akkor nem értettem. Csak pár héttel később, de akkor már elmúlt a pillanat. Aztán sok-sok hónappal utolsó találkozásunk után ismét találkoztunk, de akkor már egy másik kávézóban a Madách környékén. A barátnőjével volt, de még mindig ugyanolyan sugárzóan őszinte és hallgatag mosolya volt. Azóta nem láttam. Csak mostanában bújik elő egy kép, amint az ellenfényben olvas a hatalmas ablakok mögött, a retro dohányzóasztal mellett, amin ott áll a hatalmas, fél literes bögre. A fénysugárban porszemek kavarognak, de egyébként semmi nem mozdul. Csend és titokzatosság. ... Mint egy jól megkomponált csendélet. ... Egy filmkocka. Ennyi maradt. És a vágy, a gondolat, hogy egyszer talán kiderül, hogy ki volt ez a furcsa, titokzatos szerdai idegen.