Élete összes megvetését hányta rám végül egy mondatban mielőtt elindultak, és ezért utálom. Azt már nem is ordítottam bele az arcába, hogy valószínűleg ez a kioktató megvetés volt az, ami a tőle és kedvesétől évekre eltávolított bármennyire is szívbéli jóbarátom volt a párja. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit vár el. Sem most, sem akkor. Talán négykézláb csúszva kellene a földre roskadnom, hogy "Megbántam minden bűnömet, ó isten X, köszönöm, hogy végre megvilágosítottál?". De hiába adok neki igazat, hiába mondom el, hogy szerintem az életem miért zajlik úgy, ahogy zajlik, megértést nem kapok, csak saját véleményt, de azt arcba tolva ezerrel, ezerszer ismételve a végtelenségig, ha pedig ellent mondok, akkor szintén. Nem értem, hogy milyen reakciót vár, hogy végre abbahagyja, ezért csak az van, hogy közben és utána azt a varázsmondatot kántálom magamban, hogy "Broááááffff, takarodjazéletembőlsohatöbbénemakarlaklátni" amikor pedig nem látom, akkor megtűröm a lényét, mert a párjával imádtam pl. éjjelente verset olvasva elaludni és bármennyire is hiányzik ez a barátság az életemből, EZT nem kívánom átélni többször. Soha.