Párpercnyi csend a Paradicsomban

... Ülünk és beszélgetünk. Látom, hogy feszeng. Néha jobbra sandít. Félig figyel csak. Elmegyek WC-re.
"Jó, addig én megfejtem ezt a szórólapot." mondja.
Visszajövök, szórólap tüntetőleg a kezében, felemelve, szinte álarcként, de mögötte jobbra sandít. Megértem. Felmerül az érzés ... elmegy. ... A fejemben megjelenik a mondat: "Ez itt a félelem." Üdvözöllek ismét ebben a sötétszürke, tejszerű ködben. Legbelül mély levegőt veszek. Csak egy pillanatnyi időt még! Most kéne nem kapkodni, semmit nem tenni, nem venni észre, csak csendben maradni és folytatni ... tovább, ahogy eddig, de nem megy. A fonal elpattant és vadul ficánkol. Próbálom elkapni, megfogni, megérinteni, de nem sikerül. Levegőt markolok. Egymás után sokszor. Lassan jön a pánik, a kétség, a tengernyi kérdés a fejemben, hogy mit tegyek, de minden kérdésem egy csukott ajtóról pattan vissza. Mostmár nem beszél. Hibásnak érzi magát, máshol jár, nem rám figyel. Én sem beszélek. Rájövök, hogy azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki, én sem szívesen válaszolok. Zárt ajtók, titkolt világok fekszenek egymás mellett.
Még van megszokásból szeretlek, ami lehet, hogy holnap reggelre megtelik ismét érzéssel, de félek, hogy nem. Sötétszürke, tejszerű köd. Talán ha kisütne a nap egy kicsit, meglátnám az ösvényt.