És mint ég felé hulló esőcsepp lettem újra a boldogság része.

Párpercnyi csend a Paradicsomban

... Ülünk és beszélgetünk. Látom, hogy feszeng. Néha jobbra sandít. Félig figyel csak. Elmegyek WC-re.
"Jó, addig én megfejtem ezt a szórólapot." mondja.
Visszajövök, szórólap tüntetőleg a kezében, felemelve, szinte álarcként, de mögötte jobbra sandít. Megértem. Felmerül az érzés ... elmegy. ... A fejemben megjelenik a mondat: "Ez itt a félelem." Üdvözöllek ismét ebben a sötétszürke, tejszerű ködben. Legbelül mély levegőt veszek. Csak egy pillanatnyi időt még! Most kéne nem kapkodni, semmit nem tenni, nem venni észre, csak csendben maradni és folytatni ... tovább, ahogy eddig, de nem megy. A fonal elpattant és vadul ficánkol. Próbálom elkapni, megfogni, megérinteni, de nem sikerül. Levegőt markolok. Egymás után sokszor. Lassan jön a pánik, a kétség, a tengernyi kérdés a fejemben, hogy mit tegyek, de minden kérdésem egy csukott ajtóról pattan vissza. Mostmár nem beszél. Hibásnak érzi magát, máshol jár, nem rám figyel. Én sem beszélek. Rájövök, hogy azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki, én sem szívesen válaszolok. Zárt ajtók, titkolt világok fekszenek egymás mellett.
Még van megszokásból szeretlek, ami lehet, hogy holnap reggelre megtelik ismét érzéssel, de félek, hogy nem. Sötétszürke, tejszerű köd. Talán ha kisütne a nap egy kicsit, meglátnám az ösvényt.

Pici apátia, pici depresszió, pici önmarcangolás, sok munka. Ma ilyen az életem.
Tegnap pedig kaptam lepkés búvárzsebkönyvet, meg lepkét, meg CD-t, és mindezek tetejébe ébren megvárást és isteni salátát. Jaj de jó volt!

Mondok jobbat: rohanás az életem.
Viszont boldog vagyok. Nagyon. És ez elviselhetővé tesz minden rosszat.
Milyen régóta várok már erre!

hát messze nem nyugis most az életem.

A Mindenszentek tejutat rajzolt ma a temetőkbe.

Szerető szavakba burkolózom, mint puha, meleg paplanba.

Élete összes megvetését hányta rám végül egy mondatban mielőtt elindultak, és ezért utálom. Azt már nem is ordítottam bele az arcába, hogy valószínűleg ez a kioktató megvetés volt az, ami a tőle és kedvesétől évekre eltávolított bármennyire is szívbéli jóbarátom volt a párja. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit vár el. Sem most, sem akkor. Talán négykézláb csúszva kellene a földre roskadnom, hogy "Megbántam minden bűnömet, ó isten X, köszönöm, hogy végre megvilágosítottál?". De hiába adok neki igazat, hiába mondom el, hogy szerintem az életem miért zajlik úgy, ahogy zajlik, megértést nem kapok, csak saját véleményt, de azt arcba tolva ezerrel, ezerszer ismételve a végtelenségig, ha pedig ellent mondok, akkor szintén. Nem értem, hogy milyen reakciót vár, hogy végre abbahagyja, ezért csak az van, hogy közben és utána azt a varázsmondatot kántálom magamban, hogy "Broááááffff, takarodjazéletembőlsohatöbbénemakarlaklátni" amikor pedig nem látom, akkor megtűröm a lényét, mert a párjával imádtam pl. éjjelente verset olvasva elaludni és bármennyire is hiányzik ez a barátság az életemből, EZT nem kívánom átélni többször. Soha.

kertek alatt lopva surranó mennyország.

"Ha kedvet kapsz velem egy kis szórakozásra,
magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét,
és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsú lámpa,
szelíden remegő fényt hintesz szerteszét.

Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak,
tűnődve, lényedet minő alakba zárd,
s mert nincs ínyedre már sem ez, sem az a tárgy,
a nap lágy derüjét választod otthonodnak."

elmegy, itthagy. hiányozni fog.

Szépen lassan telek meg boldogsággal. Úgy, ahogy a dagály ellepi a partot éjszaka, csendes, fokozatosan emelkedő hullámokkal.

Halk csattogás az ajtó előtt. Esik. Csendben.

Van egy bácsi, Gregory Colbert (aki nemis igazán bácsi még, csak én érzem magam törpének, amikor nézem a képeit), fotográfus (mert igazán kiérdemelte ezt a megtisztelő címet) és természetfilmes, aki olyan képeket (Vision címszó alatt az Enhanced Experience-en belül) készített, amitől bármikor, bárhol látom, kicsordul a szívem.
Van bennük valami egészen mélyen rejlő szentség, szeretetteli alázat az ember és állat részéről, az együttélés paradicsomi állapota, béke és gyönyörű idézetek, amit még soha, sehol nem láttam képben. Nagyon furcsa. Milliónyi fényképet láttam már életemben, elemeztem, néztem képszerkesztésileg, technikailag, mindenhogy, de az ő képeit nem tudom így nézni. Inkább csak belefolyok. Vagy vele-folyok. Rábízom magam, mert tudom, hogy gyönyörű helyekre visz el. Olyan helyekre, ahová mindigis csak vágytam, de tudom, hogy sohasem juthatok el, mert nem létezik. ... Itt a Földön. ... Csak az álmokban.

tükörkép. rettentő furcsa.
pofára vagy seggre essek?
nem szereti a harcot, szereti a békét. olyan, mint én kb 3 évvel ezelőtt, és a fejében ott lakik egy könyvtár.
kérdőjel és kérdés. döntés? még nem. béke kell előbb. aztán válasz.

kicsit megnyugodtam.

... egyébként pedig az van, hogy beleszakadok. és értem én, abszolut. ráadásul én most simán utálnám magam ha helyében lennék. pedig csak az kellene, hogy végre ne ordístanak bele az arcomba a hétköznapok, amikor ...
persze ezt nyilván nem tudom érthetően elmondani. vagy legalábbis úgy tűnik.

Végülis tökmindegy, hogy hivatalosan vagy nem, ha nagy szar van, akkor úgyis euróval fogunk fizetni, és mégcsak nem kell várni 2014-'16-'25-ig. Végülis Jugoszláviában is dojcse márkával fizettünk anno, nem? Hát akkor minek ez a hiszti?
ezt már érezni pár hete.