Kislány

Az SzV blog azt mondja, hogy 3 hete ... Nekem úgy tűnik már kb egy évszázada ...
Telnek a napok, élem az életem és jó. Van kedvesem, van kutyája (apró barikutya), van hóesésben ablakon kibámulás, van madáretető az ablakban, van reggeli napsütés, van állandó hurcolászás, van néha esti főzés, borozás, nemkandalló, de konvektor előtt ücsörgés, együtt fogmosás, Southpark nézés esténként, meg néha neki meccs, miközben hülye kérdéseket teszek fel, mint pl, hogy mi az a les, meg hogy a játékvezető az a bíró e (muhaha), munkahelyen változások sok, meg újra tanulok (de minek!), no meg válság van. Körülöttem savanyú arcok, én pedig a 80-as évek S&L válságát olvastam ma a Wikin, meg az Enron sztoriját (Ez egyébként a Fun with Dick and Jane film miatt jutott eszembe, ami kva jó!), meg az Arthur Andersenét és azt hiszem az ember ritkán tanul a hibáiból.
Ez viszont vicces volt:
"While at Continental Illinois, Fastow helped pioneer a system of raising capital by selling notes backed by risky loans. The practice spread across the industry "because it provides an obvious advantage for a bank," noted the Chicago Tribune. "It moves assets off the bank's balance sheet while creating revenue." Continental became the largest U.S. bank to fail during the Savings and Loan crisis."
És ezek után Fastow lett az Enron pénzügyi vezetője. Nem csoda!

Írtam egy rohadt jó bejegyzést (természetesen részegen), erre nem elszállt az egész? Basszus!

Az ünnepekről csak annyit, hogy egy új garnitúra nadrágra lesz szükségem, ... és nem a minőségromlás miatt. Ilyen kerek kb 10 éve nem voltam.

Már rég ott kéne lennem, de még mindig itt vagyok.
Hosszú az ébredés.

Az igazi filofaxnak két ismérve van:
1. mindig tele van minden szarral.
2. sosem lehet bezárni.

"...Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt nagy mestere.

Bokraink közt az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha."

És mint ég felé hulló esőcsepp lettem újra a boldogság része.

Párpercnyi csend a Paradicsomban

... Ülünk és beszélgetünk. Látom, hogy feszeng. Néha jobbra sandít. Félig figyel csak. Elmegyek WC-re.
"Jó, addig én megfejtem ezt a szórólapot." mondja.
Visszajövök, szórólap tüntetőleg a kezében, felemelve, szinte álarcként, de mögötte jobbra sandít. Megértem. Felmerül az érzés ... elmegy. ... A fejemben megjelenik a mondat: "Ez itt a félelem." Üdvözöllek ismét ebben a sötétszürke, tejszerű ködben. Legbelül mély levegőt veszek. Csak egy pillanatnyi időt még! Most kéne nem kapkodni, semmit nem tenni, nem venni észre, csak csendben maradni és folytatni ... tovább, ahogy eddig, de nem megy. A fonal elpattant és vadul ficánkol. Próbálom elkapni, megfogni, megérinteni, de nem sikerül. Levegőt markolok. Egymás után sokszor. Lassan jön a pánik, a kétség, a tengernyi kérdés a fejemben, hogy mit tegyek, de minden kérdésem egy csukott ajtóról pattan vissza. Mostmár nem beszél. Hibásnak érzi magát, máshol jár, nem rám figyel. Én sem beszélek. Rájövök, hogy azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki, én sem szívesen válaszolok. Zárt ajtók, titkolt világok fekszenek egymás mellett.
Még van megszokásból szeretlek, ami lehet, hogy holnap reggelre megtelik ismét érzéssel, de félek, hogy nem. Sötétszürke, tejszerű köd. Talán ha kisütne a nap egy kicsit, meglátnám az ösvényt.

Pici apátia, pici depresszió, pici önmarcangolás, sok munka. Ma ilyen az életem.
Tegnap pedig kaptam lepkés búvárzsebkönyvet, meg lepkét, meg CD-t, és mindezek tetejébe ébren megvárást és isteni salátát. Jaj de jó volt!

Mondok jobbat: rohanás az életem.
Viszont boldog vagyok. Nagyon. És ez elviselhetővé tesz minden rosszat.
Milyen régóta várok már erre!

hát messze nem nyugis most az életem.

A Mindenszentek tejutat rajzolt ma a temetőkbe.

Szerető szavakba burkolózom, mint puha, meleg paplanba.

Élete összes megvetését hányta rám végül egy mondatban mielőtt elindultak, és ezért utálom. Azt már nem is ordítottam bele az arcába, hogy valószínűleg ez a kioktató megvetés volt az, ami a tőle és kedvesétől évekre eltávolított bármennyire is szívbéli jóbarátom volt a párja. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit vár el. Sem most, sem akkor. Talán négykézláb csúszva kellene a földre roskadnom, hogy "Megbántam minden bűnömet, ó isten X, köszönöm, hogy végre megvilágosítottál?". De hiába adok neki igazat, hiába mondom el, hogy szerintem az életem miért zajlik úgy, ahogy zajlik, megértést nem kapok, csak saját véleményt, de azt arcba tolva ezerrel, ezerszer ismételve a végtelenségig, ha pedig ellent mondok, akkor szintén. Nem értem, hogy milyen reakciót vár, hogy végre abbahagyja, ezért csak az van, hogy közben és utána azt a varázsmondatot kántálom magamban, hogy "Broááááffff, takarodjazéletembőlsohatöbbénemakarlaklátni" amikor pedig nem látom, akkor megtűröm a lényét, mert a párjával imádtam pl. éjjelente verset olvasva elaludni és bármennyire is hiányzik ez a barátság az életemből, EZT nem kívánom átélni többször. Soha.

kertek alatt lopva surranó mennyország.

"Ha kedvet kapsz velem egy kis szórakozásra,
magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét,
és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsú lámpa,
szelíden remegő fényt hintesz szerteszét.

Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak,
tűnődve, lényedet minő alakba zárd,
s mert nincs ínyedre már sem ez, sem az a tárgy,
a nap lágy derüjét választod otthonodnak."

elmegy, itthagy. hiányozni fog.