Szóval az elmúlt két hétben volt szerelem, szex, munka, nikotintapasz és feladás ismét, örülés, mert átraktak egy másik étterembe, majd ledöbbenés, pánik, sírás, gondolkodás, hogy mit is keresek itt, tegnap pedig végre kikapcsolódás kicsit, J általi kényeztetés, henna-festés a lábra, meg mozizás közben és végre nyugi, amit nagyon imádtam és nagyon hálás vagyok érte!
Volt még megismerkedés Vinnivel, az egyik rettegett tulajdonossal, aki szervezett is nekem nagy sietősen egy vakrandit egy lengyel építőmunkás fiúval, aki inkább beszél lengyelül, mint angolul, ami aztán csúfos kudarcba fulladt részéről, hiába hozott egy gyönyörű csokor rózsát. Szegény pára! Persze a végére jól felhúztam magam, úgyhogy a búcsúzás már nem sikerült olyan diplomatikusan, mint ahogy terveztem. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, de azért mégsem tettem. Itt Angliában nem működik a lengyel-magyar barátság, úgy döntöttem. Az, hogy a barátaival jött a vacsorára még érthető, mert szégyenlős. Az, hogy már enyhén spiccesen érkezett, az is all right, no problem. Az, hogy többet beszélt lengyelül, mint angolul, kissé zavarba ejtett, mert lengyelül nem beszélek, nem értek. Az, hogy vacsora után kimentünk dohányozni, és még mindig többet beszélt lengyelül, kezdett idegesíteni. Amikor mondtam neki, hogy egyáltalán nem beszélek lengyelül, arra az volt a válasz, hogy pedig meg kellene tanulnod, mert pár év múlva Angliában lengyelül fognak beszélni, annyi itt a lengyel. Na erre felbtam magam. Annyi tartott vissza attól, hogy faképnél hagyjam, hogy az étteremben hagytam a táskámat és nem akartam illetlen lenni a barátaival, mert ők jófejek voltak. Az este azzal tetőzött, hogy hazakísért, és én pedig még mindig nem akartam rosszfej lenni, de aztán kb. 5 lépés után ráébredtem, hogy ez egy fatális nagy hiba volt, mert az út haza tíz perc, én viszont nem fogom bírni elviselni őt két percnél tovább, úgyhogy sietősre fogtam, amennyire bírtam. Aztán útközben találkoztunk az egyik volt-kollegám barátjával, aki a lakásunk alatti étteremben dolgozik, köszöntünk, és a következő mondata az volt, hogy hát akkor most ő féltékeny. Előadta mindezt úgy, hogy hirtelen kedvem támadt végigpásztázni a környező falakat, hogy van-e kamera. Csak úgy, a biztonság végett. Mire a tér széléhez értünk már bőven káromkodott lengyelül én pedig alig vártam, hogy belépjek a kapun és soha a büdös életbe ne lássam többet.
Ezek után volt vasárnap egyedül levés az étteremben, majd tegnap reggel arra ébredés, hogy nincs áram, a telefonom lemerült, nincs egy órám, hogy tudjam, hogy meddig aludtam, és hogy nincs kulcs a villanyórához, hogy feltöltsem. Ismét jól felhúztam magam and so on, úgyhogy megpróbálok találni egy másik szobát valahol a városban. Ezek után bementem az új helyre, hogy megbeszéljük a beosztásomat, mert csináltak nekem egy olyan beosztást, amiben az szerepelt, hogy dolgozom szerdától vasárnapig reggel 10-től zárásig, ami jó esetben éjfél, ami sacc/kb. 70 óra a héten, amin szintén sikerült jól felhúznom magam, és amikor bementem, akkor arra akartak kérni, hogy ugyan maradjak már és csináljak fejléces cégespapírt, magyarul csináljam meg a logót+a céges papírt. Hát erre csak néztem bután a Márióra, hogy te tényleg teljesen hülye vagy, vagy engem nézel teljesen hülyének? Mondtam neki, hogy bocsi, de ez ma nem megy, és inkább elrohantam. Csúnyán nézett rám. Nem érdekelt. Ma pedig, a második szabadnapomon a héten be kell mennem 3-5-ig, de fogalmam sincs, hogy miért. Ez persze nem tragédia, csak egy kicsit parázok, hogy folyamatosan ez lesz, ugyanis az új étteremben egy szabadnappal simán dolgoznak 70 órákat a srácok, ami szerintem rémálom. Szóval nem tudom. Biztosan én vagyok a lusta dög, de anno éppen Anglia volt, aki kiharcolta magának a 40 órás munkahetet, ha jól emlékszem.
Na mára ennyi a szegény kisgyermek szenvedéseiről. (és miközben ezt írom, csak 3-szor tűnt el az internetem.)