Romeo + Juliet

Egy időben nagyon nagy kedvencem volt. Akkor még videókazettán. A zenéjét pedig CD-n.
Azt hiszem 97 volt. A-val sokat jártunk moziba és koncertekre. Leginkább Szörp-re. Minden kedden a Bamboo-ban (ami mostmár buzibár).
Szerelmes lettem ott egy fiúba, aki kb. egy hetet töltött Budapesten a barátjával. Kanadai. Egyszer találkoztam vele. Azt hiszem pont elmaradt a koncert. Beszélgettünk egy kicsit, megmutatta, hogy hogy táncol Dzsemi Rokváj, aztán elindultunk haza. Kifelé menet még megkérdezte, hogy nincs e kedvem folytatni az éjszakát velük valahol máshol. Nemet mondtam. Utána egy héten keresztül kerestem. Nyugtalanul sétáltam éjszakánként órákon keresztül Budapest legszebb részein, bámultam a Parlamnetet, a várat, felmásztam a Gellért-hegyre a kereszthez, ami akkor még ott sem volt, így lehetett a helyén ücsörögni és bámulni a gyönyörű Szabadság-hidat, meg a macskaköves utat, ami a hegy lábánál húzódott. Lehetett álmodozni és képzelegni, hogy milyen lehetett akkor, amikor még lovaskocsik és hintók koptatták az utat, amikor még meg kellett állni és vámot fizetni azért, hogy átmehess, amikor sétapálcás urak és napernyős hölgyek korzóztak a Duna parton. Lehetett bámulni a teliholdat és remélni, hogy talán valahol összefutok Vele, akit elengedtem, pedig nem kellett volna.
Közben pedig otthon hallgatni a Romeo+Juliet OST-t és szerelmesnek lenni, meg verseket írni, meg összevissza sorokat, és örülni az életnek. Milyen szép is volt!
Ma pedig megvettem DVD-n, és megnéztem. És fájt. És édes is volt. És nem értem. Hová tűnt? Hová tűnt belőlem? Nincsenek már macskakövek Budán a Gellért mellett, nincs ücsörgés a mélység szélén, nincsenek éjszakai sok-órás séták, nincs, nincs, nincs.
Miért? Hová lett? Hová tűnik a szerelem?
Sokszor kívántam, hogy bárcsak otthon lehetnék ott. Mostanában pedig ezerszer kívánom, hogy bárcsak idegen lehetnék megint.