A lány ott ült Madrid apró, ismeretlen terén, a névtelen kávézóban, a sejtelmesen sárgás lámpafényben. Boldog volt. Eufórikusan. Élvezte a lét minden pillanatát. Mosolygott. Senki nem értette a mosolyát, de ez egyáltalán nem számított. Élvezte a fülledt, levegőtlen, forró éjszakát, amelyben mindenki izzadtságban fürdött, és feszülten figyelte a pillanatokat, amikor hátán végigguruló izzadtságcseppek csiklandozták. Akár simogatás is lehetett volna. Egy apró, alig érzékelhető tollpihe suhanása a bőrfelületén. Finom volt. Lassan belekortyolt az asztalon lévő sörbe, lesimogatta a páracsepeket az oldaláról, és mosolygott. Belebámult a házak fölött feszülő éjszaka sötétjébe, a házak között kifeszített lámpa fényébe, a téren lévő egyetlen fa koronájába, és a városi csendbe. Nem volt autózúgás. A szűk utcákban csak nagyritkán jelenik meg egy-egy autó. A tér falai tompán visszhangozták a lakások életét és a készülő vacsora hangjait. Edénycsörömpölés, beszélgetés, szekrényajtó csapódás. Felnézett az ablakokra, és csak az élet árnyékait látta. Kiteregetett ruhák, növényekkel roskadásig tele volt rakott balkonok, furcsa kis bábjáték. "Ez az élet ..." gondolta "... kívülről." És tekintete már tovább is kalandozott a macskakövekre.