Indulás előtt

Indulás előtt

Régóta készülök már leírni, hogy mi is történt velem az utolsó héten, illetve azután, meg most. Persze ez egyre nehezebb lesz az idővel. Szóval az utolsó előtti héten kirándultam egyet Winchesterbe, ami gyönyörű hely, romantikus, kellemes, nyugodt, lassú, Jane Austin-os, patakos, hattyús, parkos, szerelmes hely. Most, hogy visszanéztem a fotókat, igazán sajnálom, hogy nem készítettem több képet. Brühühü.
És azt hiszem ez a kis túra volt az utolsó élvezetes dolog, ami történt velem Angliában. A következő héten már csak visszafelé számoltam a napokat, vágtam a centit és túléltem. Leginkább. Arról álmodoztam, hogy milyen lesz majd itthon, hogy miket fogok csinálni, enni inni, vásárolni stb. Egyáltalán nem voltam ott. Hál'Istennek az eredeti terveknek megfelelően sikerült felmondanom, majd gyorsan le is foglaltam a repjegyemet (meglepetésszerűen 10.-ére, a névnapomra). Az utolsó két napban alig aludtam, körbe látogattam a régi ismerősöket, kollégákat, kunyiztam kb. kétszáz képet, kértem és adtam e-mail címeket (amikre azóta sem írtam), búcsúzkodtam és örültem, hogy mostmár tényleg csak pár nap van.
Pénteken bementem a Zafiba, megbeszéltem Bennel, hogy a kilépő papírjaimat adja oda Jo-nak, majd ő intézi a továbbiakat. Ben azzal fogadott, hogy sajnos csak a jövő héten kaphatom meg a szabadságra jutó pénzemet, amire nem is számítottam, úgyhogy gazdagodtam még pár fillérrel, ami elég nagy örömet okozott. Hehehe.
Volt még pár beszélgetésünk Knuttal, meg sörözés, meg CubaLibrézés, meg "Hidd el Knut, hogy egyáltalán nem fog hiányozni." mondat, aztán összepakolás, majd erős szelektálás, és pakolás ismét, cipő kidobás (nem tudom, hogy miért, de az olaszországi szezon végén is kidobtam a cipőmet, és valahogy erős késztetést éreztem, hogy készítsek róla egy fotót. Most is ez történt. Ez az a cipő, amelyben lehúztam 7 hónap vándorlást a placcon. Hehehehe.), majd újabb szelektálás és pakolás, kétségbeesés, hogy nem fér be, majd szombat reggel rohanás a reptérre, ott újabb táska vásárlás, mert csak egy kézipoggyász, ugye, cucc belegyömöszölés, kerengés a tranzitban, ill. vásárlás, beszállás, repülés, repülés, repülés.
Landolás Apuhegyen, ami furcsamód nem volt olyan eufórikus, aztán rá kellett ébrednem, hogy nagy hiba volt senkinek sem szólni, hogy jöjjön ki elém, mert csupán 230 Ft-om maradt az előző útból, ami Kőbánya-Kispestig sem elég, merthogy a sofőrnél megvásárolt jegy 300 Ft lett. Jaj, gondoltam, felrémlett előttem a kegyetlen-könyörtelen ellenőr képe, de úgy gondoltam, hogy talán valahogy ki tudom magam valahogy dumálni. Gondolatban végigvettem az összes indokomat, és cáfolatait, hogy mit fogok mondani és mit fog mondani ő, és úgy döntöttem, hogy biztosan lesz legalább egy mondatom, amire nem fog tudni mit mondani és elenged. Ugyanez történt Kőbánya-Kispesten, ahol a jegypénztár zárva volt, sem egy pénzváltó, sem egy ATM nem volt a környéken, hogy pénzt szerezzek jegyre, csupán egy jegyautomata. Be is dobtam lelkiismeretesen 180 Ft-ot, gondolva, hogy a szakaszjegy majd bizonyítja jóindulatomat, és igazolja a mesémet, miszerint sajna nem bírtam pénzhez jutni. A Ferenc körúti megállóban már elgondolkoztam, hogy vajh' merre lehet egy ATM, de aztán gyorsan félre söpörtem a gondolatot, mondván, hogy "Ha eddig megúsztam, ezután sem lehet nagy baj. Különbenis tömve van a villamos. Ilyenkor soha nincsenek ellenőrök." Ezután becsúszott egy megjegyzés az első hónapokból Brightonban, amikor találkoztam egy spanyol sráccal, Sam egyik haverjával, aki nagy lelkesedéssel beszélt Budapestről, meg hogy milyen kurvajó, hogy a budapesti tömegközlekedés ingyenes. Először csak nem értettem, majd egy nagyon jót kacagtam rajta. Hát igen. Budapest.

Folyt. köv.