Összefüggéstelen mondatokban

Mélyrepülés van. Nagyon.

"Ráeszmélt, hogy a foglalkozása életének a véletlenjeihez fog tartozni. Hogy úgy lesz az életére ragasztva, mint egy nevetséges álszakáll." Kundera

Megőrülök a horgas orrokért. Nem tudom milyen tudatalatti, zsigerből jövő emlék ez, de rettentően vonz.

Szeretnék most két kar közé befészkelve lenni. Semmi mást, csak egy kis ... békét.

"A munka meg fog várni, amíg megmutatod a szivárványt a gyereknek, de a szivárvány nem vár addig, amíg végzel a munkával." (Pláne, hogy sosincs vége.)

"Mit teszünk az életünkkel? Keressük önmagunkat, menekülünk önmagunk elől, villanásnyi időkre találkozunk önmagunkkal, és sohasem sikerül önmagunk végére járnunk, meghatároznunk önmagunkat, megtudnunk, kik is vagyunk valójában. Nincs időnk, oly gyorsan elmúlik az élet, lefoglalnak bennünket az anyagi gondok vagy a szórakozás, és végül elérkezik a halál, és csak a halál előtt értjük meg, hogy az életünk csupa nagyság, alkotás és csoda is lehetett volna. De akkor már túl késő, és az élet csodálatos fényét csak a beteljesületlen dolgok fölött érzett roppant bánat ragyogtatja fel. És éppen azért, mert az életünk beteljesületlen maradt, úgy érezzük, hogy a halál úgy tátong a végén, mint egy szakadék."

Ezek kavarognak a fejemben. És most rossz nekem. Nagyon.

És nem is értem, hogy hogy kerültem ebbe a helyzetbe. Én nem vagyok egy harcos alkat. Én nem akarok küzdeni minden kbsztt nap. Mosolygó embereket szeretnék látni magam körül, nem gondban úszó, kétségbeesett arcokat.