Vallomás

Kukkoló vagyok. Imádok benézni a függönytelen ablakokon, nézni a dekorációt a falakon, a dolgokat, amikkel az emberek körülveszik magukat és ahogy élik a mindennapjaikat otthon. Olyan ez, mint egy háromdimenziós "valóság-só".(Mert "úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a "show-t.)
Emlékszem a Közraktár utcában laktam, a legfelső emeleten, ahol az ablakom egy udvarra nézett. A szemben lévő ház pont olyan közel volt, hogy még élvezhető volt a kilátás, de nem zavarta senki intimszféráját. Imádtam kint ülni a balkonon a reggeli-délutáni kávémmal és kukkolni mások életét.
A másik, aminek nem tudok ellenállni a félig nyitott kapu. Nem tudom, hogy miért, honnan jön az ellenállhatatlan vágy, hogy bemenjek, de ritkán tudok nemet mondani. Imádom a máladozó vakolatot, a régi, lepattogzó festéket, a semmibe lógó villanykörtét, a plafonon lévő gyönyörű stukkókat, amelyek sok-sok réteg festék alatt rejtegetik valódi szépségüket. Itt sok ilyen van. Kovácsoltvas ablakdíszek sok-sok réteg festék alá rejtve. Néha olyan szívesen nekiesnék egy nagy doboz festékmaróval ezeknek a festékrétegeknek, hogy kiszabadítsam alóluk a rég elfeledett részleteket!
Szeretem még a tekergő lépcsőket, a lépcsők közötti részt, ahova be lehet állni és fel lehet látni többemelet magasba a plafonra. Szeretek így fölfelé bámulni. Ilyenkor én vagyok a pici és a világ/a ház hatalmas.