Szóval az van, hogy hazamennek. És ma búcsúztattunk és közben arra gondoltam, hogy nem lehetne, hogy én is? Nem lehetne, hogy ott tartok, hogy hallgatom a CD-t, amit már ezerszer este és közben az jár a fejemben, hogy holnapután otthon, az én ágyamban, nyugiban, otthon, otthon, otthon?
Nem lehetne, hogy nem kell egy hónapos felmondási időt kivárnom, hanem csak veszek egy szemét jegyet a gépre, vagy csak összeütöm a sarkaimat háromszor a varázscipellőben és akkor hirtelen nem itt, hanem otthon?
És lehetne-e azt, hogy a rohadék travel-bug-ot valaki vagy valami végre kiirtja a fenekemből, amitől nekem állandóan mennem kell és nincs maradásom?
És lehetne, hogy nem lennék ilyen rohadtul empatikus és élném át azt, amit ők átélnek? Hogy ne érezzem azt, hogy huszonéves vagyok és egyetemre járok és nyári munkára elmegyek külföldre új barátok és új emberek közé? És lehet, hogy szenvedek, de három hónap után hazamegyek és aztán megint iskola meg minden? És otthon meg mesélem, hogy milyen idióták között éltem-dolgoztam pár hónapig? No meg a Rózsa Presszó? És lehet, hogy ez az egész egyszercsak ne hiányozzon?
Jaj-jaj, gödör-gödör.
Kéne nekem most egy nagy ölelés, meg baráti hozzábújás, meg minden!
Meg egy kis alvás is, mert holnap megint utálni fogom az életem.