Nem tudom, hogy mi van velem.
A szombat estén rágódok még mindig, pedig TUDOM, hogy nincs rajta semmi rágódni való.
Inkább csak az van, hogy annyira mély nyomot hagyott egy vidám, jótszórakozunk arc, amit sikerült egy halálosan letört arccá varázsolnom, hogy folyamatosan azon gondolkozom, hogy hogyan varázsolhatnám a vidám arcot vissza, vagy legalább tudnám, hogy nem olyan letört már, mert fontos az, akié.
Nyilván. Nyilván ha másról lenne szó, akkor tudnám, hogy az idő begyógyít, és nem csesztetném, de így kicsit rosszul érzem magam. Talán azért is, mert nem érzem, hogy 100%-ig igazam volt.