A tegnap esti parti nem sikerült olyanra, mint a tegnapelőtti, de ez maximálisan az én hibám. Merthogy hogy lehet valaki olyan amatőr, hogy miután egész nap másnaposan fetrengett az ágyban a nagyon durva fejfájástól szenvedve, nem visz magával Tesco-s paracetamolt! Az történt ugyanis, hogy az enyhe gyomorégésig leépült másnaposság -nyilvánvalóan a sejtmemóriának köszönhetően - kb. a második korty meggybornál ismét durva fejfásába torkollt, ami aztán ... némi torzulást idézett elő az arcomon, és ez grimasz véletlenül sem a mosolyra húzódó száj volt.
Ezt meg is kaptam jól az arcomba búcsúzáskor, hogy megvető az arckifejezésem. Úgy tűnik ilyenné változik a kisagyamból a bal szememig húzódó éles fájdalom. Csak megtippelni tudom, hogy hány sejtkapcsolat szakadt meg a két nap alatt. Node sebaj, holnap is hivatalos vagyok egy karácsony előtti "jó'basszunk be partira". Jó lesz. Az agysejteimet pedig egyperces néma tiszteletadással búcsúztatom már előre is.
Jó lesz!
A friss levegő azért jót tett. Az éjszakai buszon bele is süppedtem Norah Jones-ba, úgyhogy szeptemberi tompa napfényben bandukoltam a Városligetben sűrűn hulló sárga falevelek között, és még egy kedves mosolyt is kaptam az ajtóban álló fiútól, ami fehér gyöngyként landolt a szívem közepén. Jó volt!
Szeretnék most ilyen Norah Jones lenni, festett házban lakni, festett virágok között, vessző pecabotot lógatva a vízbe, s közben ülni egy olyan padon, amiről nem ér le a lábam és himbálni, mert az olyan jó dolog.