Délután 3-ra elmúlt a romantika és helyét átvette a robot. Innentől kezdve már csak izzadtságszagú poénokat tudtam volna írni, úgyhogy inkább úgy döntöttem, hogy nem teszem. Krisztus is meghalt a kereszten. Nem muszáj követni.
Közben pedig az elmúlt kapcsolataimon gondolkodom. Mikor volt nekilódulás, aztán visszafogottság, mikor ütköztem a saját falaimba.
Tegnapelőtt pl. simán lenyomtam egy félórás self-thrillert az 1-es villamoson ülve. Úgy éreztem magam, mint amikor az ember bekerül egy plexi-labirintusba, magabiztosan elindul a látszólag szabad tér felé nagy lendülettel és felkenődik egy láthatatlan üvegfalon úgy, hogy összezúzza az arcát, aztán már kicsit kevésbbé magabiztosan másfelé indul, de még mindig csak a falak vannak, ebben kering egészen addig, amíg össze nem roskad. Teljesen kész van, zokog, reményvesztett, de azért úgy dönt, hogy mégegyszer utoljára megpróbálja. Összeszedi magát, azt ismételgeti, hogy "Erős vagyok, megcsinálom!". Feláll, minden izma feszül, és akkor hirtelen, mint egy csákány belevág a hátába a felismerés, hogy "Pont ez az, amiért nem mehet. Mikor érted már meg, hogy az érzések dolgait nem lehet erőszakkal megoldani? Nem lehet észérvekkel, logikusan bemagyarázni érzéseket, és érzelmeket. Csak önálltatás és hazugság, hogy a dolgok, az akadályok és a gátak, amik ott vannak, nincsenek is ott. Na ezzel mit kezdesz, hm?" És akkor ott, a Róbert Károlyon, egy zebra mellett lelkileg elvéreztem a feladaton. Fél óra thriller után csend lett. A feladat nem lett megoldva, tehát az eufória elmaradt és mély, süket csenddé vált.