Szabad akarat és determináció

Szerintem mindenkivel történt már olyan, hogy meglátott valakit az utcán, metrón, villamoson, szórakozóhelyen, bárhol, és azt érezte, hogy van valamilyen kapcsolat, feladat, kérdés, valami, amit tennie kell azzal az illetővel. Tennie kell valamit ahhoz, hogy az ő élete gyökeresen megváltozhasson (lehetőleg jó irányba), vagy éppen fordítva. Ő fog segíteni nekünk valamiben, valahol, vagy elmond egyetlen mondatot, amire szükségünk van ahoz, hogy ismét megtaláljuk a helyünket a világban. A rossz ebben az egészben az, hogy amikor az érzés megérkezik, hogy "igen, itt van valami tennivaló, akció vagy reakció", akkor még nem lehet tudni azt, hogy minek kell megtörténnie. Sokszor a következő pillanatban előbújik a feladat és akkor gyorsan pontot lehet tenni a dolgok végére, de sokszor csak a legvégén derül ki, amikor az ember valami olyat érez, mintha fejbekólintották volna. Az eseményeket pedig legtöbbször nem lehet siettetni. Pedig megpróbáltam ezerszer is, de csak izzadtságszagú szenvedés lett a vége.
Most is van egy ilyen ember az életemben, és egyre türelmetlenebbül (ez itt lenni magyar szó?) várom a válaszokat, de nem jönnek. Vagy egyszerűen csak nem vagyok képes észrevenni a válaszokat. Pedig próbálkozom! Keresem a pillanatot, amikor végre leesik, és céltudatosabban haladhatok (vagy egyszerűen csak tudatosabban). Addig pedig milliónyi kérdés cikázik bennem, hogy egyáltalán ... és miért ... és milyen területen ... és nekem fontos vagy neki ... nekem kell tennem vagy neki ... milyen irányba haladhatnék? Vagy egyszerűen csak a türelemről van szó? És miért is magázom? Sosem magáztam senkit. Furcsa ez, én mondom!
Persze az is lehet, hogy ez csak nosztalgia és szabadságvágy, ami erre próbál reagálni.