Aki bearanyozta pár órámat

Szinte eszevesztetten rohantam fel a felső szintre, és törtem át a WC-ről jövő emberek között, amikor hirtelen szembetaláltam magam vele. Nem tűnt volna fel, ha ugyanúgy, mint a többiek az árral együtt haladt volna, velem szemben, de megállt. Megállt az utolsó asztal mögött és várt, hogy elhaladjak a székek és asztalok között lévő vékony folyosón a bár felé. Közben úgy nézett rám eszelős mosollyal és mohón lángoló tekintettel, mintha valami gyémántot talált volna a földön. Alacsony, áttetsző fehér arcbőrrel, amelyet világosbarna szeplők borítottak néhol és hatalmas szürkészöld szemekkel. Annyira nagy volt a szivárványhártyája, hogy szinte alig lehetett látni a szeme fehérjét. Pár perccel később én vittem ki neki és a barátjának az előételt. Akkor már őrülten türelmetlen fény lobogott szemeiben, melyre visszahúzódó mosollyal válaszoltam, és kívántam jó étvágyat nekik. Megijedtem. Ismét pár perccel később már kerestem az alkalmat, hogy az asztalukhoz kerüljek, de mégis próbáltam elkerülni a konkrét kérdéseket. Minden egyes alkalommal, amikor lehetett egymásra néztünk. Én lopva, ő kihívóan. Aztán lassan megváltozott a tekintete. Azt hiszem megértett. Nyugalom költözött szemeibe, de az élet szeretete ottmaradt. Amikor elment, dobot még egy utolsó csókot és természetesen elfelejtette, hogy el akarta vinni, amit nem bírtak már megenni, én pedig reménykedtem, hogy visszajönnek érte. Izgága 50-es. Ez tetszett.
Fél órával később még mindig azon kaptam magam néha, hogy az asztalt törölgetem, mosolygok, és rá gondolok. Bearanyozta pár órámat és ezt nem felejtem el neki.